A „kék korszak”
Amikor 2010-ben beleszerettünk ebbe a világos lakásba tudtuk, hogy csak pár évig fogunk itt élni. A lakásban két egymásból nyíló szoba helyezkedik el, sejtettük, hogy gyerekkel már nem lesz kényelmes. A pecóban ki lehetett volna alakítani két külön nyíló szobát és egy amerikai konyhás nappalit, de a lift nélküli élet kis gyerkőccel nem feltétlen ideális. 2014 őszén megszületett a kislányunk, már 6 hónapos, Így fájó szívvel, de megyünk tovább…
Beköltözés után direkt nem költöttünk milliókat a lakásra, pár évre felesleges lett volna a legszuperebb beépített bútorokban gondolkodni. Maradt a vizuális tuning, és a könnyen mozdítható dekorelemek beszerzése.
A férjemmel imádjuk a színeket. Egy dolgot tudtuk, hogy fehér falakat nem akarunk látni. Szerencsére a színpalettán ugyanazokért a színekért voltunk oda. Szeretjük a színre festett nyílászárókat is, de ez egy elég költéseges és nem mozdítható dekorálási mód.
Mivel mindketten látjuk az értéket az antik bútorokban, - szerencsére sokat is örököltünk - így némileg adott volt a mobiliák kiválasztása. Nyilván a nagyon értékes darabokhoz nem nyúltam, de azért volt egy két elem a lakásban, amit újra festettem (dohányzó asztal, nyomtató asztal, art deco szekrény a hálóban, könyvespolcok, cipős polcok).
Ami még DIY-nek számít (bár mindent asztalossal festettem, egész egyszerűen nem vagyok elég ügyes és türelmes a festegetéshez), az a konyha asztal és a hozzá passzoló székek. A Balaton-bútorgyári asztal lábait újra festettem és szabattam rá falapot. Ónémet hatást szerettem volna elérni költséghatékony módon. A konyhában lévő székeket lomizás során szereztük, majd húzattuk újra.
A textíliák és a képek öltöztetik a lakást. A nappaliban lévő meseszép perzsa szőnyeg adott volt (szintén örökség), így igazodnom kellett hozzá, de nem bántam, bár magamtól azt hiszem nem vittem volna el a színeket bordós/vöröses irányba. Mindenesetre jót tett a sok kéknek egy erősebb, melegebb árnyalat.
A képek gondos válogatás eredménye: a lisszaboni és római várostérképeket antikváriumban vettem. A konyhában lévő festményt állítólag gyerekkoromban választottam, ugyanis Nagymamám mind a négy testvérnek szánt egy-egy festményt. Innen az erős érzelmi kötődés, ezért is került a számomra legkedvesebb térbe. A konyhát ékesíti további két jópofa kép, amelyeket a férjem egy berlini piacon vásárolt (gyufa és orosz teareklám plakátok). Lényegében mindegyik kép/festmény az élményeinkről szólnak.
A konyhában egyébként direkt nem akartunk zárt vitrineket, mert imádjuk az örökölt porcelánokat, poharakat. Szeretjük a formájukat, mert jó érzést keltenek a teret használókban. Persze portalanítani nem egyszerű, de van, ami megéri a plusz munkát.
Pár konklúzió levonható, saját projekt ide, vagy oda. Nem kell tartani a színek, formák, stílusuk kombinálásától. Ahhoz, hogy egy eklektikus kombináció jól hasson, időt kell hagynunk magunknak, illetve a térnek, hogy "összeérhessenek" az egyes elemek. A legjobb, ha nem egyszerre próbáljuk meg belakni/dekorálni a lakást, hanem apránként, mert a különleges, egyéni ízlését tükröző darabok kiválasztása időt vesz igénybe. Ha szépen kivárjuk, hogy a tökéletes dekorok/textíliák "ránk találjanak", akkor biztos nem lesz félresikerült az eklektikus kombo, hiszen így a folyamat végén minden rólunk szól/rólunk mesél. Így pedig sosem lehet kellemetlen az összhatás.
A lakás fotózása a teljesség igénye nélkül készült, extra dekorelemeket nem használtunk, minden ott van és úgy, ahogy a hétköznapokban. Az extra kis részletekről nem készültek jobb fotók, de ezeket pótolom majd saját kis gépemmel, kicsit rosszabb minőségben.